2015. október 7., szerda

Újra itthon :)

Nos visszaköltöztünk Tápióbicskére. Nehéz szavakba önteni milyen érzés, amikor a jól ismert utcákon járok. Minden ismerős és mégis minden más. Sok minden megváltozott a három év alatt, főleg én.
Míg itthon laktunk, nem jártam dolgozni, a gyerekekkel voltam. Amikor már nem éreztem azt, hogy az életem értelme a kizárólagos gyereknevelés, más felismert lehetőség híján költöztünk. Utólag, bár nem teljesen úgy alakultak a dolgaink, ahogy terveztük, mégis azt mondom, hogy megérte. Nem dolgozna egyikünk sem ott, ahol, ha maradunk.
 Annak idején nagyon szerettem volna saját dolgozóként, ott dolgozni. Most valóra vált az álmom és ámulok, hogy ilyen munkahely is van. A kollégák többségével jól kijövök, akivel nem, az csupán azért van, mert nincs kapcsolódási pontunk. Szinte rögtön befogadtak (nemcsak engem, azóta jött egy még újabb kolléganő, ő igazi társasági ember, mindenkivel megtalálja a hangot. Na én nem vagyok ilyen :)), mindenki nagyon segítőkész.
 Az, hogy mennyire élvezem a munkámat, még engem is meglep . Ezért vagyok képes fél négykor kelni, és túllépni a bioritmusom megerőszakolásán. Na meg az is éltet, hogy minden második héten délutános vagyok. Fantasztikus érzés felébredni és még heverészni az ágyban.
 Azért megígérem, nem fogok állandóan dicshimnuszokat zengni a munkahelyemről.

2015. augusztus 12., szerda

Most jó

Sokáig azt hittem, a gyereknevelésen túl, soha nem lesz más az életem. Nem volt kényszer, boldog voltam itthon a gyerekekkel. Azon csak néha gondolkoztam el mi lesz, ha felnőnek, mit fogok csinálni. Olyan messzinek tűnt az az idő, nem volt érdemes tervezgetni.
Később már unatkoztam otthon. Kis falu, munkalehetőség, mondjuk Pesten, ja és néhány összeszerelő üzemben. Bölcsőde híján minden megoldhatatlan.
Költözés, bölcsőde, munka. Lelkiismeret furdalás.
Sokszor érzem úgy, hogy önző dolog dolgoznom, mert a gyerekeknek egyértelműen hiányzom.
 De így teljesedem ki minden téren, annak ellenére, hogy mindig fáradt vagyok. Tehát dolgozom tovább és élvezem. Azt azért tudom, a helyzetem kiváltságos. Nem tehetném, hogy munkába járok, ha a férjem nem lenne állandó éjszakás és ha a Szabrina kisebb lenne.
Most, hogy munkaügyileg a helyemen vagyok, a családom is rendben van, lehetőséget ad a szellemi dolgokra való összpontosításra. Hálás vagyok a helyzetemért és szeretném ezt ki is fejezni. De ehhez ki kell iktatnom a lustaságomat, ami megakadályoz a cselekvésben. Most még mindig a lustaság győz. Pedig, ha vasárnap dolgozom, csak a buszról kellene előbb leszállnom.
Alig várom, hogy sikerüljön átlépnem a saját korlátaimat.

2015. július 12., vasárnap

Szabadság

Múlt héten a nagyok táborozni voltak, így mi a két kicsivel maradtunk itthon. Bár a húgomék is itt voltak a kisfiával nyaralni(ők tényleg, Pesten laknak panelban), olyan pihentető volt a hét mintha elutaztunk volna. Nem kellett időre csinálni semmit és mivel ketten voltunk a három kicsi gyerekre, nagyon ráérősek voltak a napok.
 Amikor még főállásban voltam itthon, sosem tudtam úgy élvezni mint mostanában. Az kellett hozzá, hogy dolgozzak és felértékelődjenek a szabadnapok.
Azért remélem jövőre sikerül igazából is nyaralni menni, hátha még jobban fog tetszeni:)

2015. július 9., csütörtök

Így kerek

Két évvel ezelőtt elkezdtem dolgozni egy munkahelyen. És elvarázsolt. Hogy mi volt ami ennyire megfogott benne, a mai napig nem tudnám megmondani. Jól éreztem magam, szerettem ott dolgozni.
Nekem ebből a helyből csupán néhány hónap adatott, de a férjem révén az életemből nem tűnt el teljesen. És folyamatosan visszavágytam. A munkába vezető út mellette vitt és a szívem mindig belesajdult a vágyakozásba.

És sikerült! Most már kerek a világ, minden a helyén van.

2014. augusztus 17., vasárnap

Izgulok

Közeledik a szeptember, ezzel közeledik az időpontja az iskolakezdésnek és a munkahelyváltásnak is.
Az iskola miatt csak izgulok, 25 év sok idő, amikor utoljára jártam suliba. De a munkahely! Mi lesz ha nem vesznek fel? Sőt mi lesz ha felvesznek? Amennyire szeretném, pillanatnyilag annyira félek is. Már az is az eszembe jutott, meg se próbálom. Mantrázom folyamatosan: - ezt akarom, ez a célom!-
Milyen jó nekem, hogy az élelmiszer mindhárom állapotát megtapasztaltam. Bár visszafelé:)
Tanultam ugye élelmiszer eladónak, dolgoztam élelmiszer raktárban, és most élelmiszergyártó cégnél dolgozom. Az eladás és a gyártás nem jött be, marad a raktározás.

A gyerekek iskola kezdéséhez majdnem mindent megvettünk már. Mondjuk a Csabinak harmadikos vonalazású füzet helyett, felsős vonalazásút vettünk.:)

2014. augusztus 6., szerda

Dolgozós

Harmadik hete újra dolgozom. Számomra is meglepő, hogy ugyan nem szeretem amit csinálok, mégis szivesen megyek, jó dolgozni járni. További előnye a helybenléte, így a munkábajárásssal töltött idő 10 perc. Biciklivel.
Most már talán sikerül kialakítanunk egy ritmust a gyerekekkel, ami ősztöl megint borul, hiszen kezdődik az iskola a gyerekeknek és nekem is. Remélhetőleg munkahelyet is váltok, a Bendi is óvodába megy, a szeptember előreláthatólag a változások hónapja lesz.
Ami biztos, csak kétműszakba fogok járni, a férjem állandó éjszakás lévén.
Furcsa belegondolni, hogy most már mindig így lesz, mindig dolgozni fogok járni, vége az itthonlétnek.
A múlt évben is dolgoztam, mégsem volt meg bennem ez az érzés. Lehet, mert tudtam, nem a végleges helyemen vagyok. Most még egy jó adag drukk is van bennem, egy csomó minden nem rajtam múlik, amíg nem dolgozom ott, nem leszek nyugodt.
A gyerekek élete is megváltozik, jócskán ki kell venniük a részüket az itthoni munkából. Már most is sokat segítenek, sőt a takarítás nagy részét ők végzik. Nagyon aranyosan igyekszenek, azt is megcsinálják amit nem kértem. A Szabrina ma kitakarította a fél házat teljesen önként. A fiúk is megteszik ami telik tőlük, bár azért ők nem annyira lelkesek.
Szóval minden megy a maga útján, csak követnem kell!

2014. június 25., szerda

Negatív

Mostanában a negatív gondolatok az uralkodóak nálam. Persze van oka és most már talán jobb is. Viszont elgondolkoztató, hogy bár a családom minden tagja tudott a terhességemről, csak az anyámmal beszéltem a baba haláláról. A férjemet leszámítva.
A hétvégén meglátogatott a húgom és a kisfia. Tudott a babáról, beszélgettünk róla, mégse hiányolta a hasamat, nem tünt fel neki, hogy egy szót sem beszélek róla. Szerintem elfelejtette. A másik húgommal nem is tudtam beszélni, mert amikor keresett egyszerűen képtelen lettem volna elmondani neki, csak úgy beszélgetni pedig nem volt erőm. Azóta nem tudom elérni.
Miért távolodnak el ennyire egymástól a családtagok?
Miért feltételezik rögtön a nemtörődömséget, holott pontosan tudják, nem ez a jellemző?
Miért nem érdeklődnek, mielött ítélkeznek?
Vajon mennyire figyelnek arra amit mondok, ha egy pillanat alatt elfelejtik?
Vagy csak én vagyok túlérzékeny és túl sokat várok el?
Tudom én egy baba elvesztése után nehéz bármit is mondani, de meghallgatni is?
Vagy "csak" egy magzat volt, így nem is számít?
Hát nekem számít, mert pont ugyanannyira a GYEREKEM volt mint a többi, de sajnos ő nem él!
Nem jól van ez így!