2013. május 27., hétfő

Heuréka

Végre sikerült rájönnöm mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Nem más mint RAKTÁRVEZETŐ. Az utóbbi időben kicsit rákattantam a raktártémára és tadam elhelyezkedtem az egyikben. Nagyon tetszik, teljesen elvarázsol az a nyüzsgés ami ott van. A munka elég fárasztó főleg, hogy tizenkét órás műszakok vannak, de végre azt érzem, hogy élek. Elég hülyén hangzik, pedig az utóbbi időben már soknak éreztem az itthonlétet.
De most még lelkendezem egy kicsit! Jó nézni ahogy a targoncák jönnek-mennek(ennél már csak az lenne jobb, ha a férjem is köztük lenne) mindenki tudja a dolgát, és teszi is. Nézem a targoncásokat, ahogy dolgoznak, és a férjemet látom a helyükben. Lehet, miatta fogott meg ez a raktártéma? Tény, szeretném látni ahogy dolgozik. Sőt szeretnék egy helyen dolgozni vele.(Csak halkan merem megsúgni, lehet módom lesz rá)
Ne haragudjatok, ha semmi értelme nincs ennek a bejegyzésnek, de tizenhárom óra munka után kicsit furán érzem magam.:)

2013. május 11., szombat

Sziasztok

Bár jó hosszú szünet után, de jelentkezem végre. Bár sok minden történt az elmúlt hónapok alatt, valahogy nem tudtam rászánni magam az írásra. Legnagyobb változás mindenképpen az, hogy lett még egy gyerekünk.
Nem saját, a húgom kisfia került hozzánk, ők olyan helyzetbe kerültek, hogy pillanatnyilag nem tudják nevelni. Nagyon furcsa számunkra is, hiszen annyi idős mint a Félix, így olyan mintha ikrek lennének. Remélem hamar összeszokunk, és ő is jól fogja magát érezni nálunk. Mondjuk neki elég nehéz lehet egyke lévén egy nagycsaládba bekerülni. Most még elég jól veszi az akadályokat, szófogadó, amolyan "de szeretnék én is egy ilyen gyereket" típus. Meglátom milyen lesz ha megmelegszik itt. Egyébként nagyon édes, ahogy már most úgy mondja, hogy haza megyünk a bölcsiből, az autónkkal.:)


A hónap elején megint csak ballagásokra mentünk, most meghívottként. Az Attila, és a Krisztián párjaik ballagtak. A nagykátai ballagás teljesen ismerős volt a fiúk révén, de az Attila párja Tatabányán ballagott.
Jó sokat autóztunk, én a nulláson szabályosan rettegtem, főleg mikor útépítés miatt csak kétsávos lett. Tatabánya felé az egyes út gyönyörű volt. Olyan jólesett gyönyörködni benne! Tarján pedig, ahol Attiláék laknak, kimondottan szép a sok erdőtől körülvéve!
Hazafelé belebotlottuk pár eszementbe, akiknél csak remélni tudtam nem karamboloznak pont előttünk előzés közben.
Ha úgy volna pénzünk, ahogyan nincs, biztosan minden hétbe beleszorítanánk egy kirándulásnyi kocsikázást, a gyerekekkel is, meg nélkülük is. Meg vehetnénk egy túramotort is, azzal kettesben motorozni... na ez inkább a férjem álmaiban szerepel. De azért elmennék vele, lehet elöbb-utóbb engem is megcsapna a benzingőz!:))
Elképzelem ahogy meglátogatjuk Attiláékat, felfelé a szerpentinen, még élvezném is, lefelé sanszosabb, hogy rettegnék. De mennék. Egyre kevésbé szeretek a férjemtől külön lenni, még akkor is ha csak dolgozni megy. Azt hiszem nagyon gyorsan el kell helyezkednem!:))