2014. február 28., péntek

A legutóbbi bejegyzésem akkor született amikor elkezdtem dolgozni. Ez akkor íródik amikor eljöttem onnan. Az elmúlt kilenc hónapot minden nehézségével együtt élveztem. Megismertem egy olyan világot ami a folyamatos lüktetésével teljesen elvarázsolt. Jó érzés volt részt venni abban, hogy ha valaki adott boltba jár vásárolni, mindent megkapjon amit szeretne. Bár voltaképpen az én részem ebben elég közvetett, egy ideje elvállaltam olyan munkakört is, ahol már közvetlenül is részese lehettem. Ezt  élveztem a legjobban.
De. A Réka kiment dolgozni Ausztriába, így a gyerekek felügyelete megoldatlan lett. A férjem két műszakban dolgozik, az én munkaidőmmel ez összeegyeztethetetlenné vált. Maradt a váltás. Szerencsém van, mert már csak a kilépőpapírjaimra várok, hogy intézhessem a belépésemet. Helyben fogok dolgozni, hat órában, 8-14.30-ig.
Tudom indítani a gyerekeket, amikor hazajönnek itthon leszek, rengeteg idő tudok majd velük tölteni. Ráadásul terminállal fogok lövöldözni, írkálni fogok és pakolászni. Pont mint eddig. Mégis teljesen mást csinálok majd. Panaszra okom nem lehetne, hiszen lesz munkám és a feleannyi munkáért a fizetésem ugyanannyi lesz. Mégis. Raktárban dolgozni csodás. Legalább a férjem révén egy kicsit részese maradhatok ennek a folyamatosan lüktető, zakatoló világnak.