2014. június 25., szerda

Negatív

Mostanában a negatív gondolatok az uralkodóak nálam. Persze van oka és most már talán jobb is. Viszont elgondolkoztató, hogy bár a családom minden tagja tudott a terhességemről, csak az anyámmal beszéltem a baba haláláról. A férjemet leszámítva.
A hétvégén meglátogatott a húgom és a kisfia. Tudott a babáról, beszélgettünk róla, mégse hiányolta a hasamat, nem tünt fel neki, hogy egy szót sem beszélek róla. Szerintem elfelejtette. A másik húgommal nem is tudtam beszélni, mert amikor keresett egyszerűen képtelen lettem volna elmondani neki, csak úgy beszélgetni pedig nem volt erőm. Azóta nem tudom elérni.
Miért távolodnak el ennyire egymástól a családtagok?
Miért feltételezik rögtön a nemtörődömséget, holott pontosan tudják, nem ez a jellemző?
Miért nem érdeklődnek, mielött ítélkeznek?
Vajon mennyire figyelnek arra amit mondok, ha egy pillanat alatt elfelejtik?
Vagy csak én vagyok túlérzékeny és túl sokat várok el?
Tudom én egy baba elvesztése után nehéz bármit is mondani, de meghallgatni is?
Vagy "csak" egy magzat volt, így nem is számít?
Hát nekem számít, mert pont ugyanannyira a GYEREKEM volt mint a többi, de sajnos ő nem él!
Nem jól van ez így!

12 megjegyzés:

  1. :-( Most, hogy mi is bajban vagyunk, látom mennyire nem érdeklődnek. Szinte senki...

    Megértelek nagyon is, és ez nagyon tud fájni...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Eleinte nem is gondoltam mennyire! Még ha nem is vagyunk állandóan jelen egymás életében, ilyenkor kéne legalább annyi, hogy -gondolok rád!-

      Remélem hamarosan rendbe jönnek nálatok a dolgok!

      Törlés
  2. Nagyon nagyon sajnálom, Erika!
    Ölellek!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Dominika! Sokat jelent számomra!

      Törlés
  3. Erika nagyon sajnálom ami történt ! Az hogy családtagok közömbösek, lehet rá kifogást találni magyarázkodni de fölösleges és a rossz érzésedet ez nem oldja meg sajnos! Ne csüggedjél, kívánok minden jót és szépet! Puszillak!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Éva! Lehet azért megkérdezem tőlük az okát! Bár igazad van, olyan választ nem tudnak adni amitől jobban érezném magam. Legalább tisztázzuk, az is valami.

      Törlés
  4. Sajnálom, hogy elvesztetted a babádat, velem is megtörtént, szóval tudom, hogy milyen nehéz időszakon mész keresztül. Nem vagyunk egyformák, én éppen, hogy nem szerettem, ha szóba hozták. Ezért gondolom, hogy húgaidat se a rossz szándék vagy a nemtörödömség vezérli, lehet, hogy éppen azért nem hozzák szóba, mert úgy gondolják, hogy ha te nem hozod szóba, akkor fáj neked beszélni róla? Az is lehet, hogy anyukád kérte meg őket erre jó szándéktól vezérelve.

    Vagy persze az is lehet, hogy az emberek többsége nem tudja kezelni a gyászt, nem tud részvétet nyilvánítani, és tart a másik reakciójától.

    A legjobb, ha tényleg te hozod szóba, és meglátod, hogy reagálnak rá. Ha zavarba jönnek, akkor az utóbbi, ha hirtelen ömleni kezd belőlük a szó, akkor az előbbi.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tényleg sokáig nem akartam beszélni róla, annyira fájt. Legszivesebben örökre hallgattam volna, talán akkor meg se történt? Mielött beszéltem anyuval, féltem azt fogja mondani:
      - Úgyis van már nyolc gyereked mit számít, különben is csak 18 hetes volt.
      Szerencsére nem is utalt ilyesmire jó volt vele beszélgetni.
      A tesóimmal nem beszélt, megkérdeztem.
      Igazad van, nekem kell beszélnem velük róla, már csak azért is, ne legyen bennem tüske. Kár lenne, ha tovább mérgesednének az indulataim!

      Törlés
  5. Nekem a 4 hónapos kisfiam halt meg, akit soha nem tudtunk haza hozni a kórházból, végig ott volt. A családom szörnyen viselkedett, akkor sem segítettek, amikor élt, felváltva futkostunk be hozzá a kórházba a férjemmel. Éjszaka is fejtem, teljesen kikészültem idegileg, anyukám meg azt találta mondani, amikor említettem, hogy mennyire fáradt vagyok, hogy de hát nincs is itthon a baba, mitől vagyok fáradt...Utána mindent megkérdőjeleztek, azt is, hogy miért van kép róla kint a falon (a többi gyerekről is van), nem sorolják fel az unokák között stb. Mi annyira összevesztünk ezen, hogy hónapokig nem beszéltem velük, ha ők telefonáltak, akkor válaszoltam akérdésekre, de magamtól nem mondtam semmit.
    Ez van. Párszor kinyitottam már a szám, így legalább pár dolog változott, de az alapdolgok nem. Nem értik, hogy mennyire irtózatosan fáj, mennyire hiányzik és mennyire nehéz élni így tovább az életünket. Akkor is, ha azóta megszületett a kistestvére is. Most meg jönnek azzal, hogy most már "minden rendben". Nem, nincs rendben semmi!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szörnyű amin átmentetek, sajnálom, hogy egyedül kellett végigcsinálnotok!
      Nem várok senkitől együttérzést, ha nem élt át ilyesmit úgyse tudja megérteni az érzéseimet. Sokáig én sem értettem miért kell akkora drámát csinálni, egy pár hetes magzat elvesztése miatt.
      Most már tudom, értem mekkora fájdalom. Bár nagyon pici volt, mindig hiányozni fog!
      Minden rendben?! Miután sosem dajkálhattad és a szenvedését sem csökkenthetted? Egy kistestvér ezeket nem tudja meg nem történtté tenni.

      Törlés
    2. Most már rájöttem, hogy talán még az elején mondani kellett volna, hogy én szeretnék róla beszélni, hogy nem akarjátok megnézni milyen volt? (Mármint a rengeteg fényképet, amit csináltunk róla.), Hogy jó lenne, ha ők is megemlékeznének róla a szülinapján, a névnapján, ha tudnák, hogy milyen fájdalmasan szépen és nehezek az ünnepek. Talán más lett volna akkor. Bár anyukám amikor még élt is mindig elterelte a beszélgetést a telefonban amikor próbáltam beszélni arról, hogy mi van vele, mi történt aznap a kórházban.
      Én úgy érzem, hogy minden gyerekemnek külön kis szeretet-törődés csomag készült. És ami az elveszített kisfiamnak készült az itt ragadt. NÉha fojtogat, néha fizikai fájdalmat okoz, mert nem tudom odaadni neki. Ez másnak nem átadható, mert neki készült. És igen, fáj az, hogy miken ment át a kis életében, 4 hónapnyi élet jutott neki és az milyen volt..Te atya világ...Fáj, a sok értelmetlenség ami miatt egy csomó mindentől megfosztott a kórház minket. És persze fáj az, hogy nem tudom milyen lett volna. Egy lyuk maradt a gyerekek sorában, és ez a lyuk mindig látható és fájó. A kistestvér más, ő nem az elveszített fiam.
      Ó és én is hányszor megkaptam, hogy nem számít, mert már van 3 gyerekem. Örüljek, hogy ők vannak, és felejtsem el az egészet. Persze, hogy örültem nekik! De ettől még fájt a negyedik gyerekem halála! Mintha ha valaki sokadik gyereknek születne akkor már nem is lenne értékes, fontos. Na, hetekig tudnék erről beszélni. Szerencsére mi a férjemmel összekapaszkodtunk, én kaptam külső segítséget is, így sikerült a felszínen maradni.

      Törlés
  6. Talán, ha megpróbálnál most beszélni anyukáddal?
    Elég tabunak számít a kisbabák halála, ill a vetélés. Megértem abból a szempontból, annyira borzasztó, senki sem szeretne szembesülni ezzel. Nem jó tudni, hogy pont azok a kisbabák vannak megfosztva az anyai öleléstől, akiknek a legnyagyobb szükségük volna rá. Szerencsére pár kórház már változtatott ezen, de mindnek kellene. Kenguruzás, ami bizonyítottan jót tesz a korababáknak, miért nem engedik sok kórházban? Miért a szülők a veszélyforrás a pici számára, nem az esetleg náthás nővér? Ez olyan álszentség!
    Lehet másként emlékezhetnél rá, ha dajkálhattad volna, a szeretetcsomagjából legalább valamennyit átadhattál volna.
    Én tudtam, hogy nincs minden rendben, már a 12 hetes UH óta. Nem olyan értékeket adtak meg, amilyeneket megszoktam. Pl. nem mondtak a szívéről semmit, csak annyit, hogy jó szívműködés. A nyaki redőről azt monta az orvos -3mm alatt-. Minden jó és mégsem. Utána nem mozgott. Nem és nem. Kilencedik baba, kb a 14-15. héten már éreznem kellett volna. Mint a testvéreinél. A védőnő a kérésemre a 17. héten megnézte, jó volt a szívhangja, az érzékelőbe is belerúgott. Akkor hallottam először és utoljára. A következő UH-n már nem élt. A remény talán elnézték, másnap amikor az orvos közelebb hajol a géphez, lehet...?, de nem, mást nézett. Robotpilóta bekapcsol.

    VálaszTörlés